Előre bocsájtom, ez egy elég fura élménybeszámoló is lehet, mire a sorok végére érek. Ugyanis megírtam közvetlenül a túra után, de hogy-hogy nem, az irokmányomnak nyoma veszett… Szóval szokásosan szombat hajnalban indultunk, a törzshelyes találka pontunkról. Most először Szabi kocsijával mentünk, egyébként a sofőr is ő volt és rajta kívül Zsuzsi, Jancsi, Zoli és jómagam (Sanyi) alkottuk a telekocsit.
Jó hangulatban érkeztünk meg Ótátrafüredre (Starý Smokovec, 1010 m), ahol leparkoltunk egy „olcsó” parkolóhelyre, amin jó sokat is nevetgéltünk, hogy miképpen fog Szabi kiállni, ha leengedik a sorompót és senki nem lesz ott visszatértünkkor. Jancsi már meg is tervezte hol rakjuk át az autót a kerítésen.
Na de túrázni „gyűttünk”, így „felcókmókoltunk” és nekirugaszkodtunk, hogy az apostolok lován mihamarabb a Tarajkára (Hrebienok, 1285 m) érjünk. Nem a siklóval mentünk fel, ahhoz még elég edzett a csapat. Innen lefelé a zöld jelzésen Bilíkova chata-t (Bilík-menedékház) érintve, majd pár métert még a sárgán is lépdeltünk a csodaszép Hosszú-vízesésig (Dlhý vodopád). Majd visszatértünk a zöld jelzésre és nem is sokat kellett menni a következő Nagy-vízesésig (Veľký vodopád). Készültek a fotók ezerrel, én meg már itt láttam, hogy erősen csúszik a szintidőnk.
Kellett nekem a Tar-pataki-vízeséseket (Óriás-, Kis-, Rejtett-, Nagy-, és a Hosszú-vízesés) beleilleszteni a programba!
Szép helyekről mindig noszogatva lehet csak továbbhaladásra rábírni társaimat, amit értek én is, de hát még előttünk volt oly sok látnivaló, hisz ezért jöttünk végül is. Így megnéztük az Óriás-vízesést (Obrovský vodopád), s a Zamkovsky menedékháznál is készült egy-két emlékkép. Előtte még Jancsi , Zoli és Szabi azt csodálta, ahogy egy sherpa hogyan szállítja felfelé az ételt és italt, egy hátára erősített favázas szerkezeten. Aki időközönként leült egy sziklára pihenni, és válaszolgatott a megszokott kérdésekre (hány kg-ot visz,stb.).
A Zamkovsky menedékház után még erősebb tempóra kapcsoltam, így húzva magam után a többieket, javítva az szintidővel folytatott verseny eredményén. És láss csodát, felértünk a Téry-menedékházhoz (2015 m), ami hihetetlenül csodálatos környezetben van, a hegység csúcsainak lábánál, az Öt-tavi-katlanban. Talán nem meglepő hogy itt fogyasztottuk el elemózsiánkat, töltöttük fel energiával szervezetünket az út hátralévő részére, majd’ 50 percet szánva erre. Mivel nem mindenki volt az ereje csúcsán, ezért szavazásra bocsájtottam, hogy „czurik” vagy előre a hágóra. Mérlegeltem a fáradt társakat és az elszántságukat, amivel egyként a hágóra szavaztak. Nem dönthettek volna másképp (he-he). Így kajával, fotókkal, tájban való gyönyörködéssel (ja, és selfivel) felvértezve indultunk tovább. Mire elértünk a hágó „beszállási” pontjához, gyakorlatilag már nem volt fent turista. Na, igen, késésben voltunk, soká értünk fel. Így utólag azt mondom megérte. Sokat tudtunk fotózni, láncokon ide-oda ugrálni és végre mikor felértünk a Vörös-torony- hágóba ott is nyugodtan üldögélhettünk, kattogtathattuk fényképezőinket (ja, és Jancsi selfizhetett). A hágóra felvezető láncos szakasz nem egy nagy kaland, ráadásul már kétirányú, ami nem rossz, mivel csökkenti a torlódásokat. Mi Zsuzsival a felső részt másztuk, a három fiú pedig a lentebb eső láncon tört a hágó elérésére.
No de innen is le kell menni egyszer, úgyhogy elindultunk lefelé, ami ugyebár a tátrai köveken elég hamar előhozza a térd és egyéb panaszokat.
Lefelé láttunk zergét, elhaladtunk a Metélőhagymás-tavak (Sivé plesá) mellett/között, ezek a tavak már messziről látszódtak jó magasról. Ezután egy hosszú, viszonylag vízszintes terepen haladtunk tovább a Fuchs-tóig (Starolesnianske pleso 1988 m), majd a Testvér-tavakig (Sesterské plesá), s odaértünk a Hosszú-tavi menedékházhoz, más néven Rabló-ház (Zbojnícka chata, 1960 m), a Hosszú-tó (Dlhé pleso, 1893 m) mellett. Társaink közül viszont volt, akiknek egyre gyötrelmesebb lett minden újabb lépés. Fájdalomcsillapító ezért (is) van egy jó túravezetőnél. Végül leértünk a kocsihoz, az „olcsó” parkolóból gyorsan ki is állt Szabi és fáradt, de élménnyel és örömteli arcokkal elkezdtünk bepakolni a kocsiba. Az azóta eltelt időben többször is beszéltünk erről a túráról, így utólag is mindenkinek nagy élmény volt. Még sok ilyet kívánok a Hegyek Vándorai Egyesület tagjainak és természetesen mindenkinek!
Az akarat és a kitartás vizsga sikerült.
