Évindító túra – Upponyi-hegység 2022.01.15.

Évindító túra – Upponyi-hegység 2022.01.15.

Te hogy vagy a téli túrákkal? Neked is nehéz elindulni ilyenkor, amikor kint még sötét van, dermesztő szél fúj, esetleg még a köd is bejátszik?  Nekem nagyon nehéz, hiszen ezeken túl a koránkelés sem az erősségem…, de mindig megéri!

A mai is egy ilyen reggel volt, bár a túra izgalma miatt már a dallamos ébresztő megszólása előtt kinyílt a szemem és szokásomtól eltérően nem húztam-halasztottam a kibújást a jó meleg ágyikóból. A túrák reggeli készülődése egyébként nálunk nagyon flottul működik, összeghangoltan készül az útravaló szendvics, a kávé, a tea, mindkettőnknek kialakult feladata van már. Általában 1 órát vesz igénybe a készülődés, én szeretem, ha mindent reggel frissen készítünk. Ma is körülbelül ennyi idővel a felkelés után, a jeges téli sötétségben már pattantunk be a kocsiba és indultunk Dédestapolcsány felé. A túratársakkal oda beszéltük meg a találkozót, most kivételesen nem a telekocsis utazási megoldást választottuk.  

Felhajtva az autópályára szomorúan konstatáltuk, hogy az utóbbi túrákhoz hasonlóan ez is egy „aliglátós”, borzongatós, csöpögős, „ködbeveszős” túra lesz, amit őszintén bevallva, egyetlen testrészem sem kívánt igazán. Szerencsére viszonylag kis forgalomban, minimális látótávolságban elértük a lehajtónkat és aki ismeri a Kazincbarcika felé vezető utat, az saját bőrén érezheti a lélekkirázós magyar valóságot, ami köddel és az egyre élénkebb forgalommal párosulva nem éppen álmaink utazása.

Az indulási helyre érve egymás után érkeztek a túrára a társak és nem is messze a hegy tetején egy vékonyka sávban megjelent a remény, hogy látni fogjuk ma még a napot. Addigra pedig már a köddel is megbékéltem, hiszen a minden élettelennek tűnő dolgon jelen lévő jégcsodák elbűvölőek voltak.

Valamivel 9 óra előtt megkezdtük ködös utunkat a kék jelzésű turistaúton a Bán-patak völgyének elzárásával, ipari és ivóvíz ellátási céllal létrehozott Lázbérci-víztározó felé. Az Y alakú mesterséges tó az 1975-ben létrehozott Lázbérci Tájvédelmi Körzet része, ahol sajnos a legtöbb magyarországi tóhoz hasonlóan nem lehet fürdeni, csak pecázni. Időnként már a nap is vidáman kikacsingatott és a tóhoz érve elámultunk a táj szépségén. Nem zavart már bennünket sem a hideg, sem a köd, átadtuk magunkat a természet egyedülálló varázslatának, amire csakis ő képes ezen a világon.

A fotózás miatt szokás szerint kicsit lemaradtam a csapattól, miközben egy Duna-parton felnőtt társunk már le is tesztelte a tó jegének biztonságát, melyen egyébként korcsolyázás élvezetes nyomai látszottak. Így aztán mindannyian bátran rámerészkedtünk és láttunk kis halakat, a hódok munkájának nyomát a partmenti fákon és megannyi szépséget, csak járattuk körbe-körbe a tekintetünket a lenyűgöző tájon.

A hegyoldalakra lenge, fehér csipketerítőt varázsolt a jeges, dermesztő, ködös éjszaka, amely a bágyadt, bújkálós téli napsütésben álomszerűnek hatott. A parton a kidőlt fák beltörődve adták át magukat a jég szorításának, tudták, hogy nincs menekvés a kábítóan komor kristályok szorításából. Minden apró fűszál, elszáradt növény és minden fa el volt varázsolva, biztosan kívánkoztak a tavaszi szépségük után. Bár színpompa nélkül, de fagyott élettel ajándékoztak meg minden arra járó, szépséget kereső embert. Mesében járva haladtunk a jégen, majd később az úton, időnként letérve, látva egy-egy megdermedt gyönyörűséget. Túravezetőnk felhívta figyelmünket, hogy jobb oldalra lesve a Dedevár romjainak szirtjét megpillanthatjuk, ezután pedig hamarosan beértünk az Upponyi-szoros szűkebb részébe, ahol festői hegyoldallal találtuk szembe magunkat. A tiszta vizű, mára már szelíd Csernely-patak szokásától eltérően itt most nem csordogált, hanem a fehér különböző árnyalatait magára öltve várta a tavaszi szabadságot. Uppony határában viszont jobban életre kelt és kedvesen folydogált medrében.

Ez a település volt az, ahol a rövid túrát választó, hosszú idő után velünk túrázó kedves pártól elváltunk és egy kis közös, pincés hátterű eszegetés, pihenés után nekivágtunk a még előttünk álló nagyjából 16 km-nek a kék négyzet jelű úton. Egy dimbes-dombos legelőn haladtunk a többnyire már napos-kényeztetős csodavilágban. Kerültek lefelé a kabátok, pulcsik, olyan jó melege volt a januári napsugaraknak. A téli túragatya is melegnek bizonyult, legalábbis a déli órákban. Itt is jobbra-balra járt a fejünk, hogy magunkba szívhassuk az összes lélekemelő szépséget, amit csak tudunk. Vezetőnk felhívta figyelmünket a Háromkő-bérc látványára, amit egyébként a későbbiekben érinteni is fogunk. A Szilas-tetőt elhagyva beértünk egy jeges-csipketerítős erdőbe. A jégkirálynő biztosan jókedvében lehetett, hogy így kidíszítette az erdőket. Éreztél már olyat, hogy a lelked összekapcsolódik a fákéval és legszívesebben átölelnéd az összeset, amit csak meglátsz? Na, ez pont ilyen hely volt!

A mi kis egyesületünk egyébként különleges, a különlegességét leginkább az egyesület elnöke jelenti, aki a legtöbb túránkat kitalálja és vezeti. Szerintem kiváltságosnak mondhatjuk magunkat, akik vele tarthatunk. Az útjai remekül megtervezettek, figyelembe véve a látnivalókat, az erőnlét változását az út során, az időjárást, az útviszonyokat, a balesetveszélyt és minden résztvevő igényét. Mióta belekóstoltam a túravezetésbe már tudom, hogy egy túrát jól levezetni marha nehéz feladat. A túloldalról könnyűnek tűnik, de korántsem az, annyi mindenre figyelned kell és lehetőleg ne is tévedj el. Az biztos, hogy ilyen tájékozódási képességgel kevés ember van felvértezve, ez ritka ajándék! A megérzéseiről nem is beszélve, aminek révén már számtalan fenséges panorámában volt részünk. Így volt ez ma is egy „nemsemmi” tátrait illetően, ami persze nem a túraút mellett volt, csak úgy megérzésre kanyarodtunk el oda, ráadásul innen egy látványos „ködbeülést” is szemügyre vehettünk.

Miután kigyönyörködtük magunkat a Tátra havas csúcsaiban, a Damasa-szakadék felé folytattuk utunkat a kék kereszt jelzésen. A szakadék 2-300 évvel ezelőtt, egy földrengés hatására keletkezett, egy úgynevezett tömbös csuszamlással: az andezit-agglomerátum (egy tömeggé összeállt anyag) 10-15 méteres tömbökben, 10 méter mélyen a völgybe csúszott. Itt található Magyarország második legnagyobb álbarlang-rendszere is (Az Upponyi-hegység óidei kőzeteit keleten középső-miocén (badeni) tengeri üledékek és ezekre települt szarmata andezit-agglomerátum fedik. A badeni összletek homokos-agyagos rétegein lesuvadt, háznyi agglomerátum-tömbök kőzetszerkezeti repedései a csúszás eredményeként, fölül összezárulva, alul kitágulva zegzugos üregrendszerré alakulhattak. Így jött létre alig 300 éve a Damasa-szakadék agglomerátum tömbjei között az ország egyik legterjedelmesebb nem karsztos üregrendszere, álbarlangja. (Földrajzi közlemények, 1991.)

Aztán mélységből a magasságba! A vadászháznál a kék háromszög jelzésre fordultunk és hamarosan feljutottunk a korábban távolról már szemügyre vett Háromkő-bércre, aminek mindhárom sziklája közelről meglehetősen impozáns, a panorámáról nem is beszélve, az letaglózza az embert. Ide terveztük az ebédet, és bár kicsit megéheztünk már, de ebben a simogató napsütésben, az utánozhatatlan panorámával – melynek a hullámzó Bükk-fennsík és a Bánkút környéki építmények látványa is része volt – az ebédre ez volt a legkiválóbb helyszín! A sziklacsoport 3. sziklájára is kinéztünk, az sem volt kevésbé magával ragadó.

A nyugovóra készülő nap legnagyobb örömünkre pompás szögben kezdte megvilágítani a fagyos részeken megmaradt zúzmarás ágakat, átvilágítva a jégkristályokat. A sok szépségtől eltelve értünk mai utolsó kilátópontokra, a Kalica-tetőre, és ez és a következő kilátóhely elbűvölő panorámát adott a víztározóra és az Eszkála-tető hócsipkés fáira. Uppony is ott hevert a lemenő nap fényében a lábunk előtt. Itt már sietve indult a nap mai utolsó útjára és a kereszttől már a naplementés fotók készítése lassította haladásomat.

Az visszatérésre vonatkozó gyors megbeszélést követően a sziklavonulaton kezdtük meg a helyenként kapaszkodós ereszkedést a völgybe. Megfontoltunk minden lépést a fehérrel díszített, álmodó fenyők között, ahonnan végig kísértük a nap mai lenyugvását. A lemenő nap arannyal festette be a mögöttünk hagyott, pompázatos jégvilágot, különös kontrasztokat létrehozva, mely hihetetlenül szép volt így nap végére. Aztán egyre színtelenebbé vált a körülöttünk lévő mindenség és visszanézve a kereszt irányában a napot váltó, kerek hold vonzotta a szemünket, amelynek fehér fénye fagyos lehelettel furakodott közénk. A víztározó mellett a visszautat már nagyrészt sötétben tettük meg, de a tó jegén játszadozó holdfény méltó befejezése volt a mai, újabb felejthetetlenül szép túránknak. Hála és köszönet a Hegyekvándora szívének, Sanyinak!

Ezt pedig ma olvastam és nagyon megtetszett:

„Ha lelked a természet szépségét előbb észleli a föld gazdagságánál…hazaértél.” (Léria Dipán)

Akkor én hazaértem.