Mostanában vonzanak a kis települések… Talán a debreceni lakhely, vagy az emberekkel végzett hosszú évek munkája az oka, igazából nem tudom, de vonzanak ezek a csendes, kedves kis faluk, ahol köszönnek egymásnak az emberek, ahol nincs forgalmi dugó, dudálás, szirénázás, nincs hangzavar, még rád is mosolyognak, ha kedvesen köszönsz.
Ezen a túrán is egy ilyen faluból indultunk, a zempléni Hejcéről. Rendezett falucska, szép kis házakkal, közösségi térrel, meghitt templommal. Korán van még, nem mozog senki az utcácskákon, ahol sétálunk a hegy felé, útba ejtve a Borsó-hegyen lezuhant katonák tiszteletére állított emlékművet.
Ahogy kaptatunk felfelé, visszanézve a falu irányába a szemfüles túravezető a Tátra csúcsait látja kirajzolódni a messze távolban. Amint alaposan szemügyre veszem, valóban látszanak a csipkés hegytetők, amire aztán folyamatosan vissza-vissza tévedt a tekintetünk az út során. Nem is csoda, hiszen már második éve, hogy nem tudtunk egyet-kettőt megmászni közülük, pedig eddig minden évben visszatértünk közéjük, hogy próbára tegyük magashegyi kitartásunkat. Erdei iszalagok, vadrózsák szegélyezik az utunkat, nem is tudunk ellenállni a szúrós belsejű, rendkívül ízletes és a fagytól már puha csipkebogyóknak. A novemberi napsütés nagyon finoman simogatja az arcunkat, melegít bennünket, ami jól is esik már ebben a késő őszi, hűvös időben. Színes világ vesz körül, az embernek énekelni támad kedve ennyi szépség láttán! Még sokszínűek a tölgyek, amibe belevegyül itt-ott a fenyők élénk zöldje, a lombhullató fenyők és a nyírfák telt sárgája. . Ahogy süti a nap, még élénkebbé válnak a színek és életre kelnek a fák. Feljebb érve már vastag avarpaplan borítja a földet, de a látványos sziklák, amiket néhol eleven mohaszőnyeg borít, kárpótolnak a lehullott levelekért. Hisz minden pusztulásnál ott van az élet, az újrakezdés lehetősége, a körforgás nem áll meg.
Egy hatalmas sziklatömböt megpillantva, úgy gondoltuk, megérkeztünk első célpontunkhoz, de mindig van egy még magasabb szikla… A csúcson elrejtett imadoboz zsoltárából szívesen olvastam volna, de annyira össze volt már penészedve, hogy meg sem kockáztattam a lapok szétválasztását. Írtam egy email-t a levélkén szereplő címre, hogy cserére érett a doboz és a tartalma, de ez idáig sajnos nem kaptam választ, pedig a csere lebonyolítását is magunkra vállaltam. Gondosan visszahelyeztem a dobozkát a kövek közé. Jó volt itt a sziklán szendvicset eszegetni és a termoszok is előkerültek a finom, meleg teával, aztán csak gyönyörködtem a kilátásban egészen addig, amíg a lehűlés miatt kénytelenek voltunk továbbállni. Újra jólesően naposabb részekre értünk és a tátrai panoráma is visszatért, mellettünk ezernyi színben pompáztak a szederbokrok, melyeknek fincsi termését magával ragadta a nyár, de legalább a szemünket legeltethettük rajtuk. egy újabb pompás sziklakilátóhoz érkeztünk, ahonnan vörösfenyőkkel tarkított völgy szépsége ragadott magával bennünket. Nagyon szeretem a vörösfenyőt, a puha, csomókban növő tűleveleit, az őszi színét. „Az európai vörösfenyő vagy más néven közönséges vörösfenyő az egyetlen lombhullató közép-európai fenyőfaj. Nevét bíborvörösen ragyogó termős virágzatáról kapta. Többfelé is a boszorkányoktól védő erőt tulajdonítottak neki, ezért különféle szokások részese. Például német nyelvterületen április 30-án hagyományosan vörösfenyőgallyakkal, úgynevezett „boszorkányseprűkkel” díszítették fel az ajtókat és az ablakokat. A délszlávok vörösfenyőkérget akasztanak gyermekeik nyakába, hogy az megvédje őket a gonosz tekintetektől. Tirolban úgy vélik, hogy a fogfájás örökre elmúlik, ha a kihúzott fogat egy vörösfenyő árnyékos oldalán elássák.” (Wikipédia) Én egyszerűen csak szeretem, mert szép!
„A földtörténeti jégkorszak (pleisztocén) hidegebb szakaszaiban középhegységeink magasabb, 500–550 m feletti régióiban jelentős felszínalakító tényező volt a fagyaprózódás, az ún. periglaciális („jégkörnyéki”) éghajlaton (ma ilyen klíma a sarkkörök közelében van). A Sólyom-kő andezittornyait is ennek köszönhetjük. A lemezes szerkezetű, törésekkel átjárt andezitbe beszivárgó csapadékvizek megfagyva 9%-os térfogat növekedést idéztek elő, amely sokszori ismétlődésének az lett az eredménye, hogy a kőzetek „megadták” magukat, s kisebb darabokra aprózódtak szét. A fagy kőzetbontó hatására, hosszú idő alatt fejlődött ki ez a térbelileg összefüggő krioplanációs („fagy általi elegyengetés”) formakincs-együttes.”(https://akovekmeselnek.hu) Miután itt kigyönyörködtük magunkat, egy kegyhelyre gyalogoltunk, ahol 42 szlovák katona lelte halálát egy januári napon. Érezni a levegőben a mélységes csendet, ami megüli a tájat. Szépen karbantartott a tiszteletükre kialakított hely, látszott, hogy ottjártunk előtt seperték el a levelet az utakról. A fejfákon pici egyforma koszorúk mutatják, hogy valakik rendszeresen látogatják ezt a helyet. Körbesétáltunk, visszatettük a helyükre a földre leesett koszorúkat, néhány nevet elolvastunk és szomorúan konstatáltuk, hogy nagyon fiatalok voltak, amikor otthonuktól nem messze a láthatatlan kéz lenyúlt értük, hogy utazásuk itt a Földön örökre véget érjen.
Még egy kincshez elsétáltunk, ha már erre jártunk. Az Amadé-várrom és a mellette lévő kilátóhely is megér egy misét! Az útközben szembe jövő sárgában pompázó vörösfenyő-csodákról nem is beszélve! A mesés panoráma jó kísérő volt a maradék szendvicsünk elfogyasztásához, hogy aztán újult erővel célba vegyük a már említett Sólyom-követ, mivel a túravezető bakancslistáján mindig szerepel a „hegyről naplementét nézni”, így hát most sem hagytuk ki. Megvártuk, amíg a vörösen izzó napkorong teljesen takarásba kerül és elindultunk visszafelé. Tudtuk, hogy a sötétben túrázást így nem úszhatjuk meg, de ezért bevállaltuk és megérte! Fehér-kútnál nyomunkba szegődött egy fekete cica és egészen sokáig követett az út melletti susnyásban. Ekkor már rohamosan ereszkedett ránk az éj sötét leple, de a fekete macsek hűségesen követett bennünket és zörgött a nagy csendben. Előkerültek a fejlámpáink is, nehogy egy szorgalmas vadász fenékbe lőjön véletlenül. Nagyon jó volt a sötétben, a csendben, a hideg levegőben gyalogolni, ilyenkor az ember még inkább egyedül marad a gondolataival. Minden gond, vadász, medve nélkül leértünk a faluba, ahol a reggel tapasztaltakkal ellentétben még egészen sokan mozgolódtak és beszélgettek. És go Debrecen!
Szabó Zsuzsa