HEGYEK VÁNDORA EGYESÜLET
 
 
   Főoldal      Szintidő 5
 
 
TÜNDE TELJESÍTMÉNYTÚRA ROVATA
 
avagy
 
"Tünde töprengései a teljesítménytúrázásról"
 
 
 
 

Turul  teljesítménytúra

2012. január 21.

Árva Vince 75 km

Szintidő: 20 óra

A túra útvonala:
Budapest-Déli-pályaudvar-
Turul szobor-Széchenyi-emlék-Normafa- Makkosmária- Nagykovácsi- Perbál-Szomor-Tarján-Tatabánya

 

Részlet az itiner bevezető szövegéből:

„A Turul a magyar történelemben a „pogány”(?) ősvallás szereplője. A Turult a X. század közepéig használták címerként a hunok és a magyarok. A madár, mint jelkép a pusztai népeknél jellemző, jelentése a föld és az ég közötti összeköttetés, mai szóval élve: a spirituális összekötőkapocs. Történelmünkben többször bukkan fel Turul legenda, írásos emlékként legkorábban Emese álma, majd a Honfoglalás kapcsán, valamint Rákóczi fejedelem őrangyalaként, illetve számos népmesénkben.

Így hát mindenki, aki ránéz Hazánk bármely Turul emlékművére, gondoljon az összetartozásunkra.”

 

Szombat reggel Tatabányáról indultam a túrára a célhoz közeli kollégiumból, ahol a szállásom volt. Időben értem ki az állomásra, a vonat már a sínen várakozott… Az utasok pedig a peronon… Az indulási idő 10 perce elmúlt, a szereplők helyzete nem változott. Az „állófütésem” kezdett kimerülni, hiszen tempós gyalogláshoz és nem ácsorgáshoz öltöztem. Több utastárs felszerelése is arról árulkodott, hogy uticélunk ugyanaz. Újabb 10 perc elteltével megtanulhattam egy vasúti szakkifejezést: „összezár”. Már a vonaton ülve az utasok kérésére a kalauz elmesélte a késés okát. Az új menetrend szerint hétvégén a Győr felől érkező vonatot hozzácsatolják (összezárják)  a Tatabányáról induló vonattal, fékpróbáznak, az okmányokat leadják az állomáson és boldog egyesülésben indul a két szerelvény Budapest Déli pályaudvarra. (csekély 25 perc késéssel).

A rajthelyhez érve kis kavarodásba keveredem. Nevezési lapok, bankjegyek, információk cserélnek gazdát a fejem fölött. A túrázók hirtelen megtöltötték a söröző csöpp előterét. A szervezők azonban ügyesen uralkodnak a káosz felett, így 7 óra 20 perckor elkezdődik a legújabb kalandom.

Pillanatok alatt elérem az első ellenőrzőpontot, az alig 500 méterre található Turul emlékművet. Innen kezdődik a túra legmagasabb szintemelkedésű szakasza, korán reggel éhgyomorra. Sajnos reggel a vonaton egy fél szendvicset tudtam csak magamba erőltetni és az előző napokban is az energia bevitelnél csak az alvásom volt kevesebb. Kicsit sűríteni kellett a munkámat, hogy itt tudjak lenni. Erősen zihálva érkezem a Z sáv jelzés mentén haladó lépcsősorhoz. Nekirugaszkodom, egy lépcső kicsi, kettő sok a lábaimnak.  Pár lépcsőfok után ismerős arcokat pillantok meg a két héttel ezelőtti szegedi túráról. Pár mondatban összefoglaljuk élményeinket, aztán lépcsőzök tovább, mert a mai túratársam már messze előttem jár.

A Széchenyi emlékműnél érem utol, ahol gyorsan megkapjuk a „Vándor Csillag” feliratú bélyegzést. Az eddigi jelzést követve irány a Normafa. Erre a helyre nagyon kiváncsi vagyok, még soha nem jártam itt, de szinte gyerekkoromtól él bennem ez a név, mint a fővárosiak kedvenc kirándulóhelye. Az itt-ott jeges aszfalton lépegetve egyelőre nem vagyok elbűvölve. Gondolom nem ebből az irányból szokták megközelíteni. Aztán az aszfaltot széles túraösvény váltja fel és hirtelen gyönyörű panoráma tárul elém... Most már mindent értek. Az ellenőrzőpontot egy parkolóban álló autó testesíti meg. Megközelítése nem kis feladat. Tükörjég körülötte minden. Aztán mégis sikerül. Jutalmam egy szép lenyomat és egy csoki.

Az útvonal adatok szerint 2 km-rel lentebb Makkosmária következik. Számomra igazi futószakasz. Hajrá! Lendületem azonban hamar megtörik. Síkjég az ösvény teljes szélességben, ezért a kocogósból tipegősre váltok. Elhagyva ezt a részt, újra futótempót veszek fel. 8 óra 29 perckor már kortyolgatom a finom meleg teát. 8,2 km mögöttem. Előttem pedig egy túratárs széles mosollyal az arcán. Ő már tudja azt, amit én csak pár másodperc múlva. Nagy találkozásnak leszünk részesei. Felismerjük egymásban levelezőpartnerünket. Eddig csak írásban „beszéltük” meg túra- és futóélményeinket, és most kereszteződtek útjaink. Innen együtt indulunk tovább.

Próbálunk beszélgetni, kicsit nehezen megy. No nem a téma hiányzik, inkább a levegő. Legalábbis részemről. Sajnos az alacsony energiaszintem miatt továbbra is rosszul tűröm az emelkedőket. (Enni még mindig nem birok.)  A lejtőkön kocogunk. Később az egyik komolyabb emelkedőn végleg elhagy. Vagy én maradok le? De tudom, neki gyorsabban kell haladnia, mert a túra közben geoládákra is vadászik. Ez az a sport, amit nekem soha nem szabad elkezdenem. Amilyen maximalista vagyok nem nyugodnék, amíg az összest meg nem találnám.

A Budakeszi műút ellenőrzőpontja és a Petneházi tanya közötti „nyúlfarknyi” a táv. Magamhoz veszek pár szem szőlőcukrot és verőfényes napsütésben indulok tovább. A jeges szakaszon, miközben óvatosan lépkedve próbálok rátalálni a kevésbé csúszós útszéli ösvényre, elmélázom egy fürdőruhás jégkorcsolya bemutató lehetőségén. „Liba a jégen!” száll felém a megjegyzés…Álmaim rögtön szertefoszlanak…

A napsütés nem hatástalan, egyre több a sáros szakasz. A hátizsákom is nehezebbnek tűnik, mint máskor, bár könnyítek a terhen, amikor elfogyasztok fél szelet karamellás, mogyorós csokit (csak, hogy ne mozogjak úgy, mint a nagyanyám. Idézet bezárva).  Úgy érzem a következő túrára csökkentenem kell az alapfelszerelés mennyiségét. Aztán elérjük a Nagykovácsiba vezető S sáv jelzést. Hirtelen előbukkan a falu panorámája. Gyönyörű! A téli napsütésben fürdőző nedves háztetők csillogása azt a benyomást kelti bennem, hogy itt minden ház most épült. A plébániába lépve kellemes meleg és még kellemesebb pontőrök fogadnak. Rögtön elhalmoznak enni és innivalóval. A meggyes rétes mellé lekortyolok 3 pohár vizet. Az útravalónak felajánlott két zsömlét és sajtot azonban már nem fogadom el, egy dekával sem tudok többet cipelni. Kilépve a vendégmarasztaló helyről, kicsit dideregve, de friss erővel vágok neki a következő 12 km-nek. A lejtős részeken belekocogok, már ahol a sár engedi. Az igazi futók előznek. A Nap továbbra sem takarja el az arcát. A „kellemes erdő, a romantikus gerincút, és a szép panoráma „ mentén van idő elgondolkodni az élet rejtelmein. Kb. 1,5 óra múlva egy létra állja utamat. Felmászva a fokain elhagyom a Föld nevű bolygó felszínét (és még törölköző sincs nálam… érti aki érti). A kerítés tetejéről már látszik a gombatelep két kéménye, az egyik fehér felhőket ereget. Másik oldalon leereszkedem, egy fok hiányzik, hosszú lábúak előnyben.

Átvágva a mezőn „kéményiránt” haladva elérem a perbáli műutat, majd a falun végigsétálva a 8. ellenőrzőpontot a Kis Kaiser sörözőt.  Beszerzem a bélyegzőt, majd a kapott kupont beváltom teára és a túrán először leülve befalom a reggel elkezdett szendvicsem maradékát. Egy óra van, ebédidő. A pihenő után a Széchenyi utcán át elhagyom a falut. A szekérúton lavírozva lassan közelítek a gombatelephez. A hatalmas monstrum belsejéből sziszegő, nyikorgó, morgó hangok hallatszanak, sehol egy teremtett lélek. Egészen kísérteties. Az út állapota azonban hamar  valóságossá teszi a tájat. Megkezdődik a sárdagasztás. Mire az Anyácsapuszta ellenőrzőpontra érek, már teljesen elcsigázott állapotba kerülök. A koncentrálás, csúszkálás, állandó kompenzálás az utolsó energiámat is felemészti. De nincs kegyelem, haladni kell tovább.

A sártengeren át próbálom tartani a túratársam által diktált tempót. Az ő energiaszintjével nincs probléma. Az Anyácsa tó partjára érve, kicsit aggódva tekintgetek a Kakukk hegy felé, most leküzdhetetlen magasnak tűnik számomra. Titokban reménykedem, talán csak megkerüljük… Ekkor látom, hogy a hegy előtt még más megpróbáltatás is vár rám. Át kell mennünk egy szántó közepén. Pillanatok alatt növök tíz centit. Már nem is tudom a hátizsákom vagy a bakancsom-e a nehezebb. Aki nem kötötte be rendesen a cipőjét, az most magára vessen. A szántóföld végén álló magaslesnél próbálok megválni a ragaszkodó termőföldtől. Ne kelljen felcipelnem azt is. Ráfordulunk a hegyre vezető ösvényre. Ekkor túratársam átváltozik mentőangyallá. Elveszi tőlem a hátizsákot és átadja a túrabotját. Nem tudom visszautasítani. Feljutok a hegyre… A részleteket most nem ecsetelném…   A tetőn nincs pontőr (miért nem csodálkozom?). Amíg pihegek túratársam   összemaszatolja az itinereinket a zsírkrétával.

A hegy lejtős oldalán már gyors léptekkel haladok. Motivál, hogy a következő pontnál végre meleg ételhez jutok. Pillanatok alatt érek el a szomori Pintér kocsmához. Ez a 45 km-es távon túrázók célja. Bélyegzés mellé ismét kupon jár. Beváltom virslire és teára. Végre tudok enni. Szinte érzem, ahogy töltődöm fel energiával. Komfortérzetemet fokozandó száraz pulóverre cserélem az átnedvesedettet. 16 óra 30 perckor elindulok Gyermely irányába. Tele gyomor, száraz ruha, kellemes közérzet…Újra jó tempóban haladva még sötétedés előtt Gyarmatpuszta buszmegállója mögötti pontnál vagyok.   Az ifjú pontőrök már készülnek a hideg éjszakára, tüzet gyújtanak.

Újabb óra,  újabb 5,5 km . Hullámvasutazás. Dagasztás. Teljes besötétedés. Tarjáni halastó.  Itt az műzliszelet mellé némi könyörületet is kapunk. A pontőrök módosítják egy kissé az útvonalat. Nem küldenek be a mocsárba, az autóúton gyalogolunk tovább. Így már csak a lámpafénynél  fel-felcsillanó vízzel teli kátyúkat kell kerülgetni. Menetközben megeszem a csokim másik felét. Beérve Tarjánba még eltelik egy kis idő, amikor az egyik kanyarban elénk tárul a kivilágított Tarján templom. A nagy fényárban alig találjuk meg a félhomályban álldogáló autót. A csoki után leküldök egy pohár vizet. Próbálom magam felkészíteni a még előttem álló 14 km-re.

Elhagyva a települést a K+ jelzést követve „bevetjük magunkat a rengetegbe”. Pár kilométer után lehűl a levegő és a lámpafényben szemcsés hópelyhek jelennek meg. Tudatom kezd beszűkülni, zombi üzemmódra váltok. Túratársam is érzékeli ezt és őrangyalként szól néha hátra: „Nagy víz”, „Mély gödör”, „Jég” „Ágat lépd át”, „Fejed” .  Próbálom követni a nyomvonalát. Pislákoló lámpám fényénél már csak a remény halványabb bennem, hogy valaha is megpillantom a tatabányai Turult. Koldusszállás környékén járunk. Állítólag jártam már erre a Kinizsi 100-ason. Biztos… Egyre nehezebb követni a jelzést. Egyszer el is hagy bennünket. Vagy mi őt? A mögöttünk haladó túrázó is gyanút fog. Balra tőlünk apró fénypontok. Hoppá! Elnéztünk egy kanyart. A szántóföldön átvágva korrigálunk. A hó egyre sűrűbben esik. A Turul sehol.  Aztán összefutunk az előző irányfényeink tulajdonosaival. Most ők tévedtek el. Így egy csapatban megyünk tovább. Kis bolyongás után megtaláljuk a panoráma utat. Fásultságom kezd elmúlni… A tájjal együtt, lassan én is fehérré változom. A kabátomat már nem veszem fel, hisz nem soká az utolsó pontnál vagyok. Gondolom én….. A valóságban még legalább 2-3 km-t küzdünk le jó tempóban és szakadó hóban.

Utunkat egy másik csapat  keresztezi. Teljes bizonyossággal állíthatom nem túrázás céljából járnak erre. Négy lábuk van és röfögnek…

            E kis kaland után  tovább haladunk, majd mindenkit jóleső érzéssel tölt el a GPS-sel rendelkező csapattag kijelentése: 2 PERC! És már itt is van a parkoló, mellette a kis menedékház!

Örömünket fokozza a leves illata. Megkérdezem az időt, és a hátralevő távolságot. 20 óra 50 perc és 1400 m. Nem akarom elhinni, hogy csak ennyi. Gyors fejszámolás és kiderül, még van esélyem a tervezett 14 órás szintidő teljesítésére. A levest viszont nem hagyom ki. Az íze kellemes, a hőmérséklete tökéletes.

             A Turul emlékműre épp csak rápillantok, majd hamvaiból feltámadt főnix madárként suhanok le a lépcsősoron. Közben erősen fohászkodom, nehogy jégre lépjek. Ahogy leérek a völgybe a hóesés esőre változik. Már ez sem zavar. Az utolsó pár száz méter előtt elbúcsúzom alkalmi túratársamtól, aki szintén elszakadt a csapattól és a szalagozás mentén futásnak indulok. Most már nem csúszhatok ki a saját szintidőmből.. És sikerült!! 13 óra 54 perc. 

            Boldog elégedettséggel veszem át az oklevelet, a kitűzőt és az első teljesítésért járó jelvényt.

 

Utóirat: Másnap reggel felmentem a Turulhoz (kocsival) és jól megnéztem magamnak…

 
 
 
Zsu