HEGYEK VÁNDORA EGYESÜLET
 
 
   Főoldal      Színpompa - Bíboros kosbor, nagyezerjófű
>>Színpompa
 
 
Bíboros (Bíbor) kosbor (Orchis purpurea/purpurella)
 
 
A "Bükk Vándora 30" túránkon találkoztunk ezzel a feltűnő, szép kosborral egy tölgyerdő szélén, Kács és Répáshuta között.
 
Nagy termetű, dekoratív kosbor faj. A kosborfélék családjába tartozó, nemzetségének egyik legmagasabbra növő (30-60 cm, de akár 80 cm-t is elérheti) hazai védett faja, mely a középhegységeinkben elterjedt. Inkább meszes talajokon fordul elő.  
Szára egyenes, felálló, bíborral futtatott lehet. Fényes, szárölelő tőlevelei (3-6db) tojásdad-lándzsásak, 2-7 cm-esek. Virágzata dús, tömött, 25-150 tagú fürt. Virágai 1-1,5 cm nagyságúak. A mézajak mélyen három karéjú, a két szélső keskenyebb, a középső szélesebb ezeknél, fordított szív alakú, apró vörösesbarna/bíborszínű szőrpamacsokkal pettyezett. A sisakká összeboruló leplek barnák, bíborvörösek. Sarkantyúja rövid, lefelé áll, vége kiszélesedik. Május-június folyamán virágzik karsztbokorerdőkben, tölgyesekben, erdőszéleken, ligetekben. Termése sokmagvú tok.
 
Védett, természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.
 
Érdekesség: Gyökere here alakú, és az ebből adódó képzettársítások eredményeként főzetét az ókortól máig szerelmi ajzószerként ajánlják. (A gyökerét nem néztük meg!)

                                                                                                                                                                                       Szabó Zsuzsa
 
 
Fotók: Szabó Zsuzsa, Bükk
 
 Lap teteje                                                   
További képek a túráról
 
 
 
Nagyezerjófű (Dictamnus albus)
 
Kőrislevelű nagyezerjófűnek is nevezik. Neve ellenére nem rokona a kis ezerjófűnek (Centaurium erythraea), de közös bennük, hogy ezer bajra kínálnak gyógyírt a népi gyógyászatban. Hazánk védett, feltűnő szépségű növénye, felemelő érzés volt megpillantani a Farkas-kövön. A szappanfavirágúak (Sapindales) rendjébe és a rutafélék (Rutaceae) családjába tartozó Dictamnus nemzetség egyetlen faja, a rutafélék családjának egyetlen magyarországi képviselője (a rutafélék családjába tartoznak a citrusfélék is). Latin neve feltételezhetően a Kréta szigetén található Dikté-hegy nevéből eredhet.
 
A nagyezerjófű Közép- és Dél-Európában, Kis-Ázsiában honos, néhol tömegesen is megjelenhet.
Akár méteres magasságot is elérhet. Szára merev, felálló, felső részén szőrös. A szár alsó részén egyszerű, magányos levelek találhatóak, alakjuk hosszúkás tojásdad. A felső levelek páratlanul szárnyaltak (emiatt nevezik kőrislevelű ezerjófűnek is). A levelek tapintása bőrszerű (nem véletlenül hasonlít a citrusfélék levelére). Virágai nagyon szépek. A szár végén fürtben állnak. A szirmok fehér színűek, sötét bíbor rózsaszín csíkozással a színükön, hátoldalukon pedig mirigyszőrök alkotta pontozás látható. Néha az egész virág fehér színű lehet. Termése öt rekeszre osztott tok. Május és július között virágzik száraz, meleg tölgyesekben, bokorerdőkben és sziklagyepeken.
 
Ismert népi nevei: boszorkányfű, kőrislevelű-ezerjófű, erősfű, ditamos, ezerjófű, kőrisezerjófű, kőrisfalevelűfű, szarvasfű, szarvasgyökér.
Nevéhez illőn sokféle nyavalyára használták a népi gyógyászatban: izzasztószerként, reuma ellen, sebek kezelésére, de váltóláz, hasmenés, epilepszia és köszvény ellen is hatékonynak tartották.
 
Érdekesség: Megdörzsölve az egész növény erős, citromos illatot áraszt, de nem tanácsos megérinteni, mert allergiát, bőrpírt, kiütést okozhat. Frissítő nyári záporok nyomán citromillattal bódítja szagolgatóit. Az illatanyagot szárán, levelein, virágzatán lévő fekete mirigyszőrök választják ki. Ez az illóolaj fölöttébb gyúlékony (állítólag Carl Linné lánya is lángra lobbantotta), anélkül, hogy a növény maga elégne. Ezen tulajdonság alapján feltételezik, hogy a Bibliából ismert égő csipkebokor nagy valószínűséggel nem gyepűrózsa, hanem inkább a nagyezerjófű lehetett.
 
Szabó Zsuzsa

                                                                                                                                                                                           

 
 Fotó: Szabó Zsuzsa, Bükk - Farkas-kő
 
 
 
 
 
 
 
Zsu