HEGYEK VÁNDORA EGYESÜLET
 
 
   Főoldal      Szintidő 11
 
 
 
TÜNDE TELJESÍTMÉNYTÚRA ROVATA
 
avagy
 
"Tünde töprengései a teljesítménytúrázásról"
 
 
 
 
Irinyi teljesítménytúrák 15/25
2013. november 30.
Létavértes - vizi vágóhíd - Irinyi síremlék - Kepecs tag - Öreg kert - Scaler ranch - Bocskai kert -Kossuth kert - Létavértes

Kellemes, tiszta idő ígérkezik, amikor benyitok a létavértesi Sporttelep ajtaján. Még jóval a rajtidő előtt vagyunk, de a konyhában már nagy a sürgés-forgás, az erősen felújításra szoruló tornateremben a nevezési lapok szép sorban előkészítve, a tollak beélesítve, a szervezők mosolya szélesítve várja a túrázókat.

            Miután egyeztetek a főrendezővel, hogy szeretnék mindkét távon indulni, leülök kitölteni a nevezési lapokat. Közben kedves túratársak érkeznek az ország minden részéről, amely a  Dunán innen található. Örömmel üdvözöljük egymást.

            Két túratárssal rajtolok a rövidebb távon. Futni kezdenek, így én is nekiiramodok. Már az első lépéseknél jelentkezik a lábamban az égő érzés. Kezdetét veszi a túrák elején szokásos bemelegítési szakasz, ami általában légszomjat, és fájdalmat jelent. Vigasztalom magam, hogy pár kilométer és elmúlik. Az első ellenőrzőpont (Irinyi kiállító terem) előtt már kicsit lemaradok, de a fiúk bevárnak. Pecsét, csoki, tovább. Irány az arborétum, kár hogy mindig alvó állapotában látom. Ki a „kiskapun” jobbra, egy kevés aszfalt következik. A futást nem hagyom abba, igaz alig bírom emelni a lábaimat, térdtől lefele végig fájnak a sípcsont melletti izmok (nem tudom a pontos elnevezésüket, de a helyüket nagyon érzem). Egyre inkább lemaradok, de szerencsére már jól ismerem az utat. Túl vagyok a forgalmas útkereszteződésen, egyenesen haladok, majd balra befordulok a Nagy Móricz-féle kriptáh……Placcs! A kanyarban elterülök, mint egy gyalogbéka. Remek. Mivel nem emeltem rendesen a lábamat, megbotlom egy édes kis csatornafedélben, ami kb. 5 cm-re kiállt az út szintjéből. Ekkora emelkedőre itt nem számítottamJ. Nem kis zajt okozhattam, ugyanis a túratársaim pillanatok alatt ott teremnek és próbálnak összeszedni. A térdemre nézve fontolgatják az ügyelet kihívását. Engem leginkább a futónadrágom komoly sérülése aggaszt, ezt már csak foltozással lehetne helyrehozni. Vérző térdemet megvizsgálva megnyugtatom őket, hogy jelenleg ez a legkisebb problémám. Pár lépést sántikálok, aztán ismét futni kezdek. No jó, inkább nevezzük kocogásnak.

A következő pontig már csak a fájdalom a társam, ismét lemaradtam. A kepecs-tagi tanyánál „egy a párna, egy a papír”(Kabos Gyula után szabadon) bár leginkább „huhokolásra” van szükség, hogy fogjon a kék túrás bélyegző. A hosszútávos túratárs már árkon-bokron túl jár. Így ketten indulunk a következő szakaszra. Próbálok úrrá lenni a szűnni nem akaró fájdalmon, kevés sikerrel.  Az sem segít, ha gyalogolok, így inkább futósra veszem a lépteimet. Áthaladunk az öreg fahídon, ez sem lett fiatalabb tavaly óta. Inkább egyesével kelünk át rajta. Az út nagyszerűen ki van jelölve, követem a rózsaszín pöttyöket és nyilakat. Már itt is a harmadik ellenőrző pont, az itiner szerint Papp Sanyi bácsi pajtája. Pecsételést kérek, de a felhalmozott zsíros kenyér halomnak ellenállok. Nemrég reggeliztem, még nem vagyok éhes. Kevés időt töltök itt, megígérem, hogy ma még jövök erre, aztán újra rátérek a dűlőre.

 A talaj puha, az idő csendes őszi , minden adott egy kellemes kiránduláshoz. Terelek , mármint a figyelmemet, csak pozitívan. Légzéstechnika. Mindent bevetek. Haladni kell. Egy-két (sok) kutyát felzavarok, szerencsére meg vannak kötve. Ma rekedtre ugatják magukat, ha nem térnek jobb belátásra. A lábam nem javul, elérek a mélypontig, sírok egy kicsit, csak úgy könnyek nélkül. Ez segít. Innen már csak felfele van. És tényleg. Tompul az égő érzés, lassan magamhoz térek, és végre kezdem élvezni is azt, amit csinálok. Máris itt az utolsó ellenőrzőpont. Gyors bélyegzés és a záró szakasz következik. Kicsit jobb hangulatban küzdöm le, mint az előzőeket.

A célba beérkezve csodálkoznak, hogy már itt vagyok. Aztán rám pillantva megállapítják: „Rosszul nézel ki.”Majd aggódva kérdezik: „Iszol te rendesen?” Nemleges válaszomra rögtön pótolják a hiányosságot. Megitatnak. A koccintás után már vidámabb hangulatban indulok az újabb, hosszabb körre.

A második első részt kicsit gyorsabb tempóban kell megtenni, mert a pont már bezáráshoz készül. Még időben érkezem. Arborétum, tavacska, melyben fürödni tilos, kiskapu, aszfalt, útkereszteződés, balkanyar (figyelem, veszélyes!), kripta romokban, az utolsó túrázó háta a távolban. Kis idő múlva beérem, váltunk pár szót, majd elhagyom.

Most már népesebb az útvonal. Mindig van kit utolérni. Kék túra bélyegzés, közben a juhnyájat kiterelik a karámból. Szerencsére már mögöttem vannak. Nem egy irányba indulunk. A következő csapatban egy tavaszi útitársba botlok. Igaz, találkozásunkkor csak az időpont és a túra lett volna tavaszi (Népek tavasza) , az időjárás zord, téli volt. Otthagyja a csapatot és együtt kocogunk tovább. A legjobb időpontban teszi ezt, mert a változatosság kedvéért most a bal combomban jelentkezik a fájdalom. Beszélgetünk,  ezzel sokat segít rajtam. Közben a nap is kisüt. Egyre szebb túrázó időben haladunk a következő pont felé.

A pajtában már emelkedett a hangulat. Én is iszom egy pohár nagyon kellemes ízű forralt bort. Ennek a túrának ez a nedű az egyik fénypontja, a szervezők kedvessége, vendégszeretete mellett. Közben beszélgetek rég látott ismerőseimmel. Ők kiélvezik a túrázás adta örömöket, nem rohannak. Velem ellentétben, én próbálok. Alkalmi túratársam még marad.

 Most a neon zöld pöttyök és nyilak vezetnek. Ha valakinek ez sem lenne elég, virító sárga lapok is jelzik az útirányt. Tökéletes a jelölés. Szétválik a rövidebb és hosszabb túra útvonala, ismét magányosabb az út. De lassan feltünedeznek a hosszabb távos túratársak is. A Scaler Ranch-nél kisebb csoportosulás, ellenőrző pont, meleg tűzzel és hideg vízzel. Az utóbbiból feltöltekezem. Étel nincs, de ez nem hozza zavarba a túrázókat, előveszik a hazait. Nem állok sokat, egyre rosszabb a combom, szeretnék már beérni. A Bocskai kertben a hölgytől csak egy kis vizet kérek, elvitelre. A következő pontig összeszorított foggal ugyan, de kocogok. Az utolsó frissítő helyen található Kánaánt kihagyom. Amíg túratársam, aki mindig bevár a pontoknál, beviszi az itinert,  az út szélén próbálom kicsit masszírozni, nyújtani a lábam. Amikor kijön közli velem, ha 13.45-re beérek, van esélyem elérni a célomat. Mindig tudja mivel motiváljon. Mozgósítom tartalékaimat. Igyekszem tudomást sem venni a fájdalomról. Csak „vágtatok”….ahogy bírok…át a Bikalegelőn…lőtér… már itt a falu széle….nem sok van hátra……nekem se…..Civil Szervezetek Háza…(valamikor itt volt a cél)… most még egy kicsit mennem kell…. gyerünk…..kibírod….újra füves rész….már látom a Sporttelep kerítését…És ekkor mintegy mentőangyalként, a célvonalnál megjelenik böszörményi túratársnőm és az utolsó métereket már az ő hangos buzdítása mellett teszem meg. Általa úgy érzem magam, mint aki épp egy maratont nyert meg. Pedig az ő volt, tavasszal a Rotaryn.

A célba már mosollyal az arcomon toppanok be. (13.46) Hol van már a szenvedés? Régi idők emléke. Az oklevél,a kitűző és a „megfizethetetlen” árú gyufa átvétele után, leülök a tálban gőzölgő leves mellé. Behörbölöm a forró, igazi „Erdőspusztai ragu á la Madár” névre hallgató különlegességet. Köszönet a szakács néninek  érte. Igazán finom volt, és visszaadta az erőmet. Aztán begyűjtöm a  serlegeket, mindet amit lehet. A többi megszerzésében csak a korom és a nemem akadályoz meg. Végre sikerült elérni a célomat.
Nagyon szeretem ezt a túrát. Profi a szervezés, a túrázókat vendégként fogadják, jó ide visszatérni. Számomra azért is különleges, mert 2009-ben ez volt életem első teljesítménytúrája. Itt estem „bűnbe”.
 

         

 
 
 
Zsu