HEGYEK VÁNDORA EGYESÜLET
 
 
   Főoldal      Szintidő 12
 
 
 
TÜNDE TELJESÍTMÉNYTÚRA ROVATA
 
avagy
 
"Tünde töprengései a teljesítménytúrázásról"
 
 
 
 
Börzsöny Vulkántúra
 
2013. december 14.

Királyrét - Cseresznyefa-parkoló - Vasfazék-völgy - Nagy-Hideg-hegy - Csóványos - Magosfa-Esztergályos - Fekete-völgy - Világos-pallag - Jancsi-hegy - Vár-nyereg - Salgóvár - Magyar-hegy-Magyar-völgy - Bányapuszta - Aklok-rétje - Hanák-rét - Nagy-Hideg-hegy - Magas-Taxi-rét - Királyrét

 43.6 km   2216 m   12 óra

Hajnalban nyitok be a nevezési helyiségbe, ahol már nagy nyüzsgés van. A kissé homályosnak tűnő fényben (legalább nem zavarja alig nyiladozó szememet) kitöltöm a nevezési lapot. Pár perc múlva már kezemben is a 6:00-ás rajtidővel ellátott itiner. Addig még van időm, így előkészítem a lámpát, mert a Nap még javában nyugszik, a túrabotokat, mert az összes börzsönyi emelkedő meredeken fekszik. A rajtvonalat jelképező ajtónál már többen toporognak és számolják a másodperceket a startig. Szigorúan betartva a rajtidőt én is útra kelek. Igaz, néhány előzékeny túratárs már korábban elindult, de csak azért, hogy kitapossa előttünk az ösvényt….

Kocogni kezdek, hogy felvegyem a tempót és az üzemi hőmérsékletet. A kövesút után hamar a köves úton halad a csapat. Párszáz méter és szétszakad a mezőny. Igyekszem tartani a lépést, bár lábaim még alszanak. Én is. Erre akkor jövök rá, amikor egy kiálló kőben megbotlok és elesek… Sikerül felfrissítenem   alig kéthetes térdsebemet, ettől felébredek. A segítőkész túratársak a cuccaimat, én magamat próbálom összeszedni. Miután többé-kevésbé újra egyben vagyok, folytatom a piros x követését. Még mindig sötét van. Egyik gyalogló aggódva kérdezi, a szervezők szóltak-e a Napnak, hogy ma is fel kell kelni? 2880 méter megtétele után ki erre, ki arra én a piros x-el balra fordulok. Az első rettenet, a Nagy-Hideg hegyre vezető emelkedő kicsit még várat magára, de már nem sokáig. Légzésem ritmusa jelzi, megkezdődött a felfelé. Egyre havasabb az út, szép lassan átmegyek a télbe. Kellemesen felmelegszem, mire felérek. A hegytetőn káprázatos látvány fogad. A felkelő Nap fényében  minden ragyog. A völgyet ködpaplan takarja, de a környező hegyek csúcsai tündökölnek. Mindenki megörökíti a látomást. Egyesek kütyükkel, mások a szemükkel fogadják magukba a csodát, eltárolva a mesterséges és a természetes memóriába.

A Nagy–Hideg hegyi Turistaházban beszerzem az első bélyegzést és szikrázó napsütésben haladok tovább. A szirteken  egy kissé veszélyes lépkedni és a tájat is nézni egyszerre, ezért meg-megállok. Az erdőbe beérve újabb élmény fogad. A fák ágain megtapadó hó és zúzmara mesebelivé teszi a környéket. Szinte elakad a lélegzetem. Ez utóbbiban  a Csóványosra vezető kapaszkodónak is van némi szerepe. Megkerülve az elkerített, megújulásra váró kilátót eljutok egyik kedvenc szakaszomhoz: lejtő! Száguldok a hó tetején lefele. A piros és zöld jelzés elágazásánál az ellenőrzőpont helyett csak egy kérdéssel találom szembe magam, melyiket kövessem? Gyors pillantás az útleírásba és a zöld utat választom. Örömöm egy kissé alábbhagy, miközben elérem Magosfát. Hű a nevéhez.  Ismét lejtő következik, de már a Börzsönyre jellemző meredekebb fajtából, óvatosabban futok. Közben találkozom a magosfai, jelenleg még mozgó ponttal. A zöld jelzés  egy fagyott, dózer nyomos dózer úton  halad tovább. Próbálok az emelkedőkön lerontott átlagsebességemen javítani.             

             Nagy lendülettel érek le egy hármas útelágazáshoz, ahol néhány túratárs tanácstalanul kering, keresve a jelzést. Csatlakozom hozzájuk, ahogy teszi ezt még az a kb. 10 ember aki utánam érkezik. A futók szétsprintelnek minden irányba, de nem járnak sikerrel. Én az itinert, a térképhez értők a térképet kezdik el tanulmányozni. Végül a tapasztaltabb túratárs, követve az ilyenkor leghelyesebb módszert, elindul visszafele megkeresni az utolsó jelzést. Kb. 70 méterre meg is találja, ahol élesen balra illetve most jobbra kanyarodik. Gyorsan követem, mert az álldogálásban kissé lehűltem és a szervezetem a végtagokból  kezdi elvonni a hőt, azaz az ujjaimat már nem érzem. Ahol a terep engedi kocogok, így hamar felmelegszem. Gyomrom jelzi, hogy ideje van az evésnek. Már nagyon várom a harmadik ellenőrzőpontot. Hosszú lejtő, visszakanyar balra a zöld négyzettel, irány Fekete völgy. Már itt is a patak és a Fekete-völgy panzió. 9.25-kor érek a zsíros kenyértől, hagymától és teától roskadozó  asztalhoz. Miközben megkapom a pecsétet, megpillantok egy másik terítéket is.  Kancsókban áll a többféle rostos lé és a bocik nemes itala! Megbabonázva kerítek egy csészét és teletöltöm a már langyos „meleg tej”-jel. Éppen leszalad a torkomon  az első korty e számomra kedves italból, mikor a távolból felhangzik :” Az nem a mi asztalunk!” Sejtettem.  Kiderül, hogy megdézsmáltam a panzió vendégek reggeli maradékát. Bocs, de képtelen voltam ellenállni a csábításnak. A bűnözés után  gyorsan átsorolok a „mi” asztalunkhoz és elfogyasztok két szelet zsíros kenyeret és egy bögre finom teát. Kellemes közérzetemet csak az a gondolat zavarja, hogy kilépve az ajtón, rögtön emelkedős rész jön. Így aztán nem is eszem túl sokat, ne kelljen a hasamat is cipelni…

                Rövid pihenő után elindulok a piros jelzésen fel…fel….fel… még mindig fel… Már a Hókirálynő birodalmában járok, meseszerű az egész. A hajam kifehéredik a ráfagyott párától, szinte eggyé válok a fákkal. Szívom magamba az élményt és a friss levegőt. Lépteim lassulnak. Csodálom a természet káprázatos alkotását… Hat kilométernyi mennybemenetel után megkapom a salgóvári igazolást. Egy kis le, egy kis föl.  Vízszintesen már sohasem? Magyar hegy után lezúdulás Magyar völgybe. A lendülettől majdnem a teás fazékban landolok. Beszerzem a bélyegzőlenyomatot és egy kisebb édességboltnyi kínálatból választok  csokit. Meg is eszem, mert az előző szakaszok már felemésztették energiámat. Iszom az  „érdekes” színű teából is. Ezután ráfordulok a túra talán egyetlen pihentető szakaszára. Ez is emelkedős, de végre nem kell csúszkálni, köveket kerülgetni. Most jólesik ez a kis monotonitás. El is lustulok mire a kaptatók jönnek. Már nem őszinte a mosoly az arcomon. Egyre jobban jelentkezik az energiahiány. A túra előtti napon nem volt időm feltölteni a szénhidrátraktáramat. Próbálom követni a piros keresztet, pár alkalommal csak a túratársak ébersége ment meg az eltévedéstől.  A végső döfést az adja, amikor megpillantom magam előtt az utolsó „borzalmas” emelkedőt.

„Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.”

Az én testem és lelkem most a Nagy-Hideg hegy csúcsára vágy. Szétnézek, talán van itt egy   zsupsz-kulcs , amivel hoppanálhatnék. Igaz, azt csak a boszorkányok használhatják. Egyesek szerint nálam ez nem kizáró ok. Végül be kell látnom semmi sem ment meg attól, hogy saját erőből másszak fel. Nekiveselkedem. Az ilyenkor szokásos „gyökkettővel” elindulok. Ezen a tempón kis idő múlva lassítok. Udvariasan mindenkit magam elé engedek. Felnézve látom a többiek milyen magasan járnak… inkább fel sem nézek. Mindig csak a következő lépésre koncentrálok. Így győzöm le  a hegyet és újra a Turistaházba toppanok.

            Itt gyorsan magamba nyomok egy tubus kézkrémet, legalábbis a pontőrök szerint. Majd leöblítem némi jégkásával, ami reggel még víz volt.  Miután éhségérzetem elmúlik, lelkileg is felépülök. Mantrázva lépek ki a hidegbe: „melegem van, melegem van, melegem van.” Hogy ez igaz is legyen, futni kezdek a kissé csúszós, havas ösvényen. Ilyen terepen jobb gyorsabban haladni, mert mire elesnék már nem vagyok ott. Próbálom tartani az iramot,  a jeges szakaszokat kerülöm , mert azt a terepfutó cipőm nem tudja feldolgozni. Pillanatok alatt az utolsó pontnál vagyok. A Magas-Taxi turistaházban nem várt megpróbáltatás vár rám.  Mennyei illat kering a levegőben. Sajnos forrása, mely egykor csülök pörkölt volt, már felvette a néhai nevet. Az edény alján még ott van az emléke és egy kis szaft. A pontőrök sajnálkoznak, hogy elkéstem, de talán jövőre. Gondolatban egy falat kenyérrel tunkolok a maradékból, a valóságban pedig leöblítem egy csésze  meleg teával. Miután így „Charles Dickens” módra jóllakom, a cél felé veszem az irányt. Az utolsó pár kilométert sikerül még világosban megtennem.  15 óra 27 perckor nyomják a célbélyegzőt az itineremre. Ma mindig csak olyan sebességgel mentem, hogy ne fázzak.  Az átlagsebességem azt mutatja, nem vagyok fázós fajta.

            Jó étvággyal megeszem a babgulyást, egy-két túrós palacsinta is lecsúszott volna még utána, de a falánkság nem női erény...
.
 

         

 
 
 
Zsu