HEGYEK VÁNDORA EGYESÜLET
 
 
   Főoldal      Szintidő 4
  
 
 
TÜNDE TELJESÍTMÉNYTÚRA ROVATA
 
avagy
 
"Tünde töprengései a teljesítménytúrázásról"
 
 
 

IX. A híd túl messze van…

Ezt a téli teljesítménytúrát a TÉRY TSZSE és a Csongrád megyei Természetbarát Szövetség közösen rendezi. 2012-ben január 7-én, a táv 90 km, szintidő 24 óra.

 

Csaknem mindenütt a Tisza és a Maros töltésein kell gyalogolni:

Szeged - Tápé- Algyő (a Tisza jobb parti töltésén) 47. sz. főút hídja - Nagyfa - Tisza-Maros szög - Vetyehát - Makó (a Maros jobb parti töltésén)-Melegedő Makón - 43. sz. főút hídja- Ferencszállás-Klárafalva- Deszk- Marostő - Újszeged (a Maros, majd a Tisza bal parti töltésén)- Bertalan híd- Szeged

 

A túra első megpróbáltatásként csekély 4 óra 45 perces buszozás után este 9-kor megérkezem Szegedre. Következő kihívás a helyi járatú busz megállójának megtalálása. Megcélozom az első látóterembe kerülőt. A menetrendet áttanulmányozva rájövök ez nem az igazi.  Ekkor a helyiekhez fordulok, akik készségesen tájékoztatnak, az én buszom, ami mint kiderül trolibusz,  a buszállomás másik oldaláról indul. Én is indulok, kb. 20 méter távolságból megpillantom, hogy éppen beáll a 9-es troli. Rövid sprinttel még elérném, de mint tudjuk: férfiak és busz után sohasem…Jön másik. Így is történik. Rövid, buszos városnézés, bár a sötét miatt nem sokat látok. Sikerül a megfelelő helyen leszállnom. És most merre tovább ? Sajnos ez a szakasz nincs „kiszalagozva”, így saját emlékeimre támaszkodhatok, ami a netes búvárkodásból maradt meg. Kicsit jobbra, aztán egyenesen. Lassan elmaradnak a város fényei. Az egyik túrabeszámolóban olvastam, hogy a szállás az ötödik emeleten volt, ezek szerint egy magas épületet kell keresnem. Szemben, nem is oly távol világít egy emeleti ablaksor. Megszámolom, még 4 szint van alatta. Ez lesz az! A ma esti célomnál és a holnapi rajthelynél vagyok.

                Odaérve bezörgetek, felébresztem a bóbiskoló portás nénit.  A nevezési asztalnál idős bácsika ül. Adatokat egyeztetjük, anyagiakat lerendezzük. Majd elindulok, hogy leküzdjem a túra legmagasabb szintjét,  5 emeletet. Lifttel teszem…  Jól van no, mentálisan 90 km-es távra és 0 m-es szintre vagyok felkészülve! J 

Az ötödik emeleten sikerül megtalálnom az egyetlen lányszobát. A többit a fiúk foglalták le. Pár szót váltok a két szobatársnővel: ki honnan érkezett, melyik távot tervezi. Az étlapon szerepel még a 60 km-es és a 30 km-es táv is, de mi mindannyian nagy étvágyúak vagyunk és a leghosszabbra neveztünk. Gyorsan elkészítjük a holnapi felszerelést, majd ki-ki a hálózsákjába bújva megpróbál aludni, ami többé-kevésbé sikerül.

 

                Reggel 7 óra előtt pár perccel megjelenek a rajtnál, ahol már csinos sor van, ismerős arcokkal. Amikor elpanaszolom, hogy kénytelen vagyok váltócipőt cipelni, mert a bakancsban nem bírja a lábam végig, megvigasztal a kedves túratárs, hogy ő kb. 20 kg „zsírszalonnát” cipel, biztos ami biztos, mókásan célozva a súlyfölöslegére :) Szerencsére az esti előnevezés miatt az én itinerem már kész van, ezért soron kívül át tudom venni az A/5-ös méretű lapocskát. Hm…. úgy látom a túra folyamán olvasással nem kell fárasztani magam, ugyanis az ellenőrzőpontok megnevezésén kívül más szöveg nincs a túraleírásban. Reménykedve megfordítom…Nos, itt egy térkép található. A kicsinyítés miatt a Maros és a Tisza még felismerhető a kék színről, illetve egy mellette futó piros vonal  mutatja az utat. Azt hiszem ebből túratárs követés lesz. Túl nagyot nem tévedhetek, innen mindenki egy irányba megy, Makóra.

                7 óra után pár perccel elindulok, csatlakozva alkalmi szobatársnőmhöz és két sráchoz, akik fényképezőgéppel és GPS-sel felszerelkezve vágnak neki. Néhány lépcsőfoknak nekirugaszkodva felküzdjük magunkat a gátra, amit ezután már csak az ellenőrző pontok kedvéért fogunk elhagyni. Ennek okán próbálunk megbarátkozni vele. Sár nincs, fű és kissé erős, hideg szél van. Jó lenne minél hamarabb felvenni a sík terepen megszokott tempómat, hogy az „üzemi hőmérsékletet” elérjem. A srácok leginkább a műszereikkel vannak még elfoglalva. A közelben elhelyezett geoláda helyét próbálják beazonosítani, majd pár km után le is térnek megkeresni. Én úgy döntök, nem tartok velük, ilyen hosszú távon nem árt takarékoskodni a méterekkel, később jól jöhet még az így elvesztegetett energia. (és milyen bölcs döntés volt, mint később kiderül!)

                Így egyedül haladok tovább az első ellenőrzőpont felé, amely kb. a 13. km-nél lesz. A futók folyamatosan előznek. Néhány gyalogost nekem is sikerül.  A tájleírást egy mondatba tudom sűríteni: Jobbról az ártéri fák láthatóak, néha előcsillanó víztükörrel, balra a kertek alja váltakozik a szántóföldekkel… Hanghatásként a szél süvítését a kutyák ugatása és a motoros fűrészek hangja tarkítja. Úgy tűnik, hogy hétvégenként itt is sok embernek favágó a szakmája, nemcsak a hegyekben:(.

Még nincs 9 óra amikor az út széli oszlopra kötözött lebegő papírlap figyelmeztet, itt az Algyői gátőrház az első ellenőrzőpont. Tea, csoki és bélyegzés vár. Közben „Végre utolértünk!” felkiáltással megjelennek elhagyott túratársaim is. Bár kellemes meleg van a gátőrházban, mégis kimegyek, hogy ott várjam meg őket, mert aztán még kellemetlenebb lesz a hideg szél.

Éppen egy fényképkészítésbe futok bele. Megkérnek álljak a ház elé. Próbálom meggyőzni a fotóst, hogy csak rontom az összképet. Nem sikerül, a fénykép elkészül. A jövő héten Pécsett lesz egy 34 km-es túra, ott akár át is vehetem. Elszomorítom a két túrázót, több időbe kerülne az odautazás, mint maga a túra. Mivel még mindig nem jönnek akikre várok, elindulok velük. Kiderül, hogy a 60 km-es távon indultak, tehát csak Makóig tart az útjuk. Lassabb tempóban haladnak, mint ahogy én szeretnék menni, ezért rövid társalgás után kocogni kezdek. Bár közlik velem, ha 2-3 m távolságban előttük mennék, frissebben lépkednének, én önző módon nem „motiválom” őket, tovakocogok. Sötétedés előtt szeretnék Makóra érni, az még kb. 45 km.

A táj nem sokat változik. Pár szennyvíztelep, néhány gáztöltő állomás egészíti ki az előbbieket. Változatosságot az okoz az útvonalban, hogy eldönthetem a jobb oldali vagy a baloldali keréknyomban, esetleg a füvön lépkedve haladok. Egy ideig elszórakozom a „sávváltásokkal”. Rovom a kilométereket, elkalandoznak a gondolataim. Ilyenkor a lépéseim is lelassulnak. Majd feleszmélve belekocogok pár métert. Fejem fölött  hangos gágogással  néha elhúz egy-egy vadliba csapat. Elmélázok, hogy a fák sokkal szebbek lennének a hófödte tájban, zúzmarás ágakkal. Így csupaszon nagyon lehangoló látványt nyújtanak. Aztán az is eszembe jut, hogy a hóban nem tudnék ilyen könnyedén lépkedni…  Majd érdekes búgó hangra leszek figyelmes. Rövid hallgatózás után kiderítem, hogy az út menti fa villanyoszlopok énekelnek a szélben. Egy ideig elszórakoztatnak.

Nem messze előttem egy fiatalember halad. Közel azonos tempóban velem. Na végre ! Megtaláltam a vezéregyéniségemet… Felveszem a tempóját és így haladok pár kilométeren át. Amikor nő köztünk a távolság futok egy kicsit, de csak annyira közelítem meg, hogy ne zavarjam férfiúi magányában.

Így haladunk tovább, követjük a gát vonalát, amely néha nyílegyenes, néha kicsit kanyargós. Aztán közelebb-közelebb kerülök a „tempófelelőshöz”. Végül megáll fényképezni a tájat, majd megvárja amíg utolérem. Úgy látom már ő is megbeszélte a fontos dolgokat önmagával, most már társaságra vágyik. Magam is így vagyok ezzel. A második ellenőrző pontra a Holt-Tiszai gátőrházhoz már együtt érkezünk.  11 óra 51 perc és mögöttünk van 31 km. Itt a szűkön mért tea mellé finom almát kapunk. Bélyegzés után már indulunk is tovább. A következő pecsétünket 14 km és 2 óra múlva kapjuk meg a Feketecsárdai gátőrházban. Milyen gyorsan röpül az idő jó társaságban! Hamar találunk közös témákat, hisz mindkettőnket érdekelnek a kihívások az élet minden területén. Élménybeszámolókkal színesítve az utat a kilométerek is rövidebbnek tűnnek.

Lassan közeledünk Makó felé. Erre utalnak azok az emberek, akik a téli napsütésben kúsznak-másznak a szántóföldeken. Dugdossák a hagymát…. Azért gyalogolni mégis jobb….lenne, ha nem érezném, hogy a bal lábamon kialakulóban van egy vízhólyag. Túratársam a térdét kezdi fájlalni. Bizony az 50. kilométer után már kezd jelezni a szervezet. Rövid idő múlva megpillantjuk a városba vezető szalagozást, ami egy oszlopra kötözött piros krepp papír képében jelenik meg. Ebből arra következtetünk, hogy esőre egyáltalán nem számítanak a szervezők. J

 Papírlap nyugtat meg bennünket, innen már csak 1500 méter a cél a 60-asoknak és a pihenő a 90-eseknek. A jelzésekre vadászva sikerül még sötétedés előtt beérnünk a József Attila gimnáziumba. A célba érkezőket meleg leves várja, mi csak libazsíros kenyeret kapunk hagymával. Majd Szegedre visszaérve érdemeljük ki a levest. Lecserélem a futócipőmet, a vízhólyagomat leragasztom. A bakancs legalább máshol fogja nyomni a lábam. Most érzem csak milyen nehéz volt eddig a hátizsákom. Előkészítem a lámpámat is. Legyűrök egy szelet kenyeret. Közben a pontőr bácsinak is sikerül az összes statisztikai feljegyzést elvégeznie, most már semmi akadálya, hogy nekivágjunk az éjszakának.

Makóról kifelé haladva szembe megyünk a most érkezőkkel. A  rövidebb távon indulók szörnyülködnek, hogy nekünk még fele hátra van annak, amit ők teljesítettek, azaz 30 km. A hosszú távosok kicsit csendesebbek….

A városból kiérve örömmel állapítjuk meg, nem kell lámpát kapcsolnunk, mert a Hold szép kövéren világítja nekünk az utat. „Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány?” Most éppen arról, hogy a bakancs nem nyomja a lábát. Ez sajnos csak álom marad. Az energia felvételtől kicsit magunkhoz térve folytatjuk utunkat a gáton. A holdvilágos estében botorkálva, kezdjük érezni az alföldi túrák nehézségeit, amit egy hegyi túrázó el sem tud képzelni és lekicsinylően kezeli a 0 m szintet. Bizony a monotonitás kikezdi a testet-lelket egyaránt. 70 km környékén már kezdenek elfáradni az izmok, amelyek folyamatos használatban vannak. Nincs emelkedő, lejtő amikor lehetőség van más-más izomcsoport mozgatására. Itt csak aközött lehet választani, hogy gyalogolok vagy futok. Lehet váltogatni a lépéshosszt és lépésritmust.

                A cél előtti utolsó ellenőrző pont sehogy sem akar felbukkanni. Túratársamnak egyre jobban fáj a térde. A túra előtti estén a lépcsőn sikerült egy  tökéletes esést bemutatnia, ami során  megsérült. De hősiesen tartja a lépést.  Egy futópár jön sétálva mögöttünk. A fiú lába is megelégelte már a sok-sok kilométert, aztán mégis győz a szellem a test fölött és kocogósra veszik a tempót, elhagynak bennünket. Fél nyolckor végre elérjük az utolsó gátőrházunkat. Elcsigázottan, de nagy mosollyal belépünk. A mosoly azonban hamar lehervad az arcunkról, amikor a pontőr néni közli velünk:  17 km van még előttünk… Összekaparva romba döntött lelkünket és leamortizálódott testünket, elindulunk az éjszakába megvívni utolsó csatánkat a távolság és a fájdalom ellen.

                Próbálok futólépésben haladni, így megszűnik a fájdalom a derekamban, és a második születendő vízhólyagomat is halványabban érzem. Társam az éjszakában lemarad, majd összeszedve férfi büszkeségét utánam kocog. Ezt megismételjük még párszor… Most már teljesen átérezzük a túra szellemét: a híd túl messze van….

                A céltól 5-6 kilométerre vagyunk, amikor engem is utolér a holtpont. Kénytelen vagyok én is mozgósítani az „aranytartalékot”. Ez az, amikor már azt hiszed, innen nincs tovább…. és mégis. Az emberi  elme csodálatos, ha megtanuljuk használni.

Márpedig a 100 km körüli és afölötti túrákon már szükség van ezekre a képességekre.

                Viszonylag hamar túljutok a krízisen. Aztán feltűnnek Szeged fényei. Látótávolságba kerül a cél! Már csak a hidat kell elérnünk, onnan pár száz méter a cél és a csülkös bableves és a nem igazán kényelmes, mégis annyira áhított ágy. Közben elered az eső is. Ez kissé felébreszt bennünket. Friss lépésekkel érünk be a városba, mármint az előzőekhez képest. Nem kevés nyögéssel fellépcsőzünk a hídra, majd le.

                23 óra 10 perckor belépünk az ajtón, kiveszik kezünkből az itinert, majd rögtön bekalauzolnak a levesestál mellé. Fáradtan leroskadunk a székre, de boldogok vagyunk. SIKERÜLT!!

                Miközben már jobb hangulatban kanalazzuk a levest, helyünkbe hozzák a kiérdemelt emléklapot és kitűzőt. Megkapom az ez évi első igazolásomat az „őrültségemről”.

                Felmegyek a szobába, kiszabadítom a lábam a bakancs fogságából. A kislábujjam eltűnt. Csak egy nagy vízhólyag van a helyén. No mindegy, a következő túrára, biztos előkerül.:) Lezuhanyozom, majd kellemesen zsiborgó testtel ágyba bújok.

Már nem is olyan kényelmetlen ez az………………………………. 
             

 
 

 
 
Zsu