HEGYEK VÁNDORA EGYESÜLET
 
 
 
 
 

ÉLMÉNYBESZÁMOLÓK 

 
 
                                
 
 
 
 

2010. dec. 22. Bükk-alja

 

Szokatlan módon ma nem kellett veszett korán kelnem, mint ahogy egyébként túrázáskor szoktunk és ami meglehetősen nehezemre esik (persze csak míg ki nem mászok az ágyból!). Jó csapathoz méltón, mindenki meg is érkezett a megbeszélt időre, úgyhogy 7 órakor már úti célunk felé robogtunk a kissé ködös és itt-ott gödrös 35-ös főúton. Szerencsére sem hó, sem ónos eső nem nehezítette a közlekedésünket (pedig várható volt), úgyhogy a jó hangulatú kocsikázás igen hamar elrepült. Kácson a Kanyar Kocsmával szemben felszerelkeztünk az útra és elkezdtük róni a kilométereket. Puha, szűz hóban lépegettünk, nem járt turista arra a hóesés óta. Remek, frissítő levegő köszöntött az erdőben és csend. Csak a fiúk egy-egy emlékezetes túraélménye törte meg finoman a mélységes csendet. Egészen belefeledkeztünk a beszélgetésbe, amikor Sanyi (a túravezetőnk, aki most is mint mindig észnél volt) hirtelen egy jobbos kanyarral megindult a hegyoldalon természetesen jelzetlen úton, mondván, hogy itt kell lennie valahol a barlangnak. Rövid nekigyürkőzés után mi is utána eredtünk a kaptatós ösvényen. És tényleg ott lapult a hegyoldalban megbújva, lentről láthatatlanul, nevéhez hűen a Remete-barlang.

Kiváló szálláshely (persze csak jó időben, nem ilyen zimankóban), klasszul el lehetne tölteni ott egy-egy „szalonnasütögetős”, ahogy Zoli beszámolója óta emlegetjük: „csurgatós” estét. A hely alapos feltérképezése és fotózkodás után továbbindultunk (ahogy ez lenni szokott). A Jézus-kútnál most is voltak koszorúk és a csúszós lépcsőn Zoli, testi épségének kockáztatásával leereszkedett, csakhogy fotót készíthessen rólunk (hiába: jó fotóalanyok vagyunk!).

Amint egyre beljebb kerültünk az erdő sűrűjébe, különös nyomokra lettünk figyelmesek. Ahogy kedves túratársunk mondotta: „Ez egy gyomorlövést kapott vaddisznó nyoma”. Hát hittem is meg nem is! Aztán akkor lepődtem meg (szerintem nem csak én), amikor pár száz méterre megpillantottuk a helyes vadászt a nagy-nagy puskájával. Rövid  megbeszélés után, hogy merre igen és merre jobb ha nem, túravezetőnk úgy döntött, hogy biztonságosabb, ha elkerüljük a puskások által birtokolt területeket (bár színes ruházatban voltunk és lövéseket addig még nem hallottunk, mindenki féltette a hátsó fertályát). Így hát némi változtatásra volt szükség a túratervben. Az újratervezés után megindultunk a Zsendice felé. Gyér tölgyeseken vezetett az utunk az időnként sűrűbb, máskor ritkább ködben, fűszerezve némi „bújócskás” napsütéssel (de lehet, hogy ezt csak én láttam!) és három messziről hallatszó lövéssel, ja és persze az olvadozó hóval. Sajnos ekkor már szerintem a 2 Sanyi kivételével mindenkinek vizes volt a zoknija, de a „lyuk” látványa feledtetett mindenféle zokniproblémát (legalábbis részemről).

Amikor megláttam Sanyit örvendezve egy csinos kis tölgycsoport mellett, már tudtam: megtalálta!

Lepakoltuk a terheinket és zseblámpát magunkhoz véve elindultunk, hogy felfedezzük, mit rejt a barlang mélye. Meredeken kellett leereszkednünk, de előrelátó túravezetőnk kötelének köszönhetően megoldhatóvá vált a meredek helyzet. Egymás után szálltunk alá a „mélységbe” és persze…, megérte! Itt megtaláltuk azt, amit kerestünk: az apró csodát! Miután megtelt vele a szívünk és a lelkünk felhúztuk magunkat a felszínre, hogy a gyomrunkat is megtölthessük. Jóleső falatozás után irány a Farkaskő! A mélyből a magasba!

 
 
 
 

Ismét összefutottunk a vadászunkkal, akinek azonban már társa is volt, plusz a terepjárójukkal, amin már ott figyelt a karácsonyra szánt vad. Rövid búcsú és jókívánságok után utolsó célpontunk felé vettük az irányt az egyre sűrűsödő ködben. Jelet eddig se igen követtünk, de innen aztán…!Tökön- paszulyon keresztül, én nemigen tudtam,  hol vagyok, de azt hallottam, hogy erre kell mennünk, így nyugodt voltam, tudtam hogy jó úton haladunk, ha Sanyi vezet! Eltévedés kizárva! Meg is találtuk a turistajelet, ahogy az lenni szokott és irány a kő!

 

 

Mivel ez egy remek kilátóhely, meg is beszéltük, hogy ide még visszatérünk köd nélkül. Egyébként így is nagyon klassz volt, csak nem volt akkora panorámánk (amekkora lehetett volna!). Kihasználva a magaslati levegőt, megettük a maradék szendvicseinket és jó meleg teát kortyoltunk a termoszokból.

 
 

Nem hagyhattuk azonban ki, hogy megkeressük a sziklák között megbújó Farkas-lyukat. Itt-ott csúszkálva ereszkedtünk a barlang szájához, hosszú járatok hiányában azonban itt nem töltöttünk sok időt.

 
 

Visszaindultunk a kereszteződéshez, ahonnan az út a Farkaskőre elágazott. Hamarosan már a faluba vezető, bal oldalon fenyvessel szegélyezett ösvényen találtuk magunkat. Innen aztán hamar visszaértünk a Kanyar Kocsmához és itt véget ért a mára tervezett, jó hangulatú, kellemes társaságban eltöltött, karácsonyi túránk. (Persze azért még hazajöttünk!)

 

Szabó Zsuzsa

 

 


 
 
 
 

 
 
 
 
 
 

2011. január. 08. Füzér környéke

 

Szokásunkhoz híven igen korán ébredtünk és öltözködés, szendvicsgyártás és pakolás után már indultunk a csapat többi tagjáért ide-oda. Hál’Istennek mindenki pontosan és remek hangulatban, a várakozás édes örömével érkezett a találkozási pontokra. A két kocsi ígéretesen rótta a kilométereket a sötétben a Zemplén felé. A mi autónkban édes, friss péksütemény illat csiklandozta az ízlelőbimbóinkat Csillának és Sanyinak köszönhetően, akik már korán megvették az aznapra szánt túlélő-csomagjukat a hajnali 5-kor már nyitó téglási pékségben. Az idő fénysebességgel repült Kiss Sanyi rögtönzött Stand-up-Comedy-jének köszönhetően és az út sem csúszott, bár a sötétben a sűrű köd miatt sofőrünknek igencsak koncentrálnia kellett, hogy semmi baj ne történjen. A meglepetés nem sokkal Füzér előtt ért bennünket, amikor Sanyi (a gk. vezetője) egyszercsak megállt és kiugrott a kocsiból. Hát  a következő pillanatok történései számára is tartogattak kevéske meglepetést, ugyanis majdnem hanyatt vágta magát a bordás korcsolyapályához hasonló úttesten. Ő eredetileg azt hitte, hogy itt defektről van szó, de nem, csak a köd fagyott le, aminek az élményét remekül emelte a jégborda. Ez a tény némileg lelassította a haladásunkat, mivel ráadásul nyári gumikon suhantunk, de szerencsésen megérkeztünk mindannyian  a célunkhoz. Gyors parkolás és valamivel lassabb készülődés után, heten, mint a gonoszok megindultunk Milic felé a havas kaptatón. Sajnáltuk, hogy megint a köd szegődött útitársunkká, de ez a túra során sok-sok gyönyörűséggel szolgált. (Úgyhogy utólag már egyáltalán nem bánom, bár erről a sofőröket is meg kéne kérdezni. Ők lehet, hogy más véleményen lennének.) Igazi téli hangulat fogadott a hegyek között, ami remekül melengette szívünket. Hamarosan azonban hideg zuhanyként ért bennünket egy nagy puska látványa, amihez egy morcos, idősödő vadász is dukált, de nem olyan helyes, kedves mint a kácsi volt. Csúnyán ránk nézett és közölte, hogy innen aztán ne tovább! Gyors mutogatás következett, hogy merről merre hajtanak és hol „lűdöznek” (Kabos Gyula után szabadon). A túratárs fiúk is igen csúnyán néztek vissza rá, sőt egy-egy spontán megjegyzés is metszette az amúgy is éles, hideg levegőt. Kiss Sanyi némi éllel a hangjában megkérdezte tőle, hogy tudja mit jelent az a fehér-kék-fehér sáv. Vadászunk bólogatott, aztán telefonos segítséget kért a csapatban vadászó fejesektől (a „tanácselnöktől” és valamilyen vadászati főfejestől), hogy van itten egy csapat, akik pont arra akarnak menni… . Két választásunk volt: vagy várunk kb. 1 órát (ez valahogy érthető módon nem tetszett a csapatnak), vagy kerülünk. A „mesterek” rövid áttekintés után meg is alkották az új útvonalat (úgy látszik ezt be kell tervezni a téli túrák során, úgyhogy csak olyan túravezetővel induljatok el, aki tud tájékozódni!!! Szerencsére ez nálunk adott!). Visszatántoríthatatlanul robogtunk a Milic felé a hallgatag téli világban.

 
 

Szerencsére a hó nem olvadt, jó fagyos volt, de azért itt-ott a 30 cm-ével közrejátszott a másnapi izomlázamban. (Persze ehhez kellett a 23 km is, amit aznap megtettünk!) A hegycsúcs előtt aztán szép, ugyanakkor némileg kellemetlen természeti jelenség hálójába kerültünk. A hatalmas bükkfákra ráfagyott ködöt a szél és a gravitáció a földre és a nyakunkba irányította. (Kapucni fel!) A hó tetején már néhány centi ilyen jégszilánkocska hevert, ami nagyon klassz látványt nyújtott.

 

 

Még a csúcs előtt szembejött velünk egy szlovák, táblákkal teli útjelző karó, aminél aztán bőszen fotózkodni kezdtünk.

 
 

A csúcson találkoztunk két elvetemült túrázóval, akik 9 napig járják a kéket, (ez volt az első napjuk) egészen Putnokig akarnak eljutni. Székesfehérvárról jöttek és volt némi egyetnemértés köztük a tájékozódással és a térképolvasással kapcsolatban. Remélhetőleg ez hamar megoldódott, mert lehet hogy így hosszú lesz a kilenc nap. (Majd figyeljük a híradásokat a környékről az eltévedt turistákkal kapcsolatban.) Miután jól elbeszélgettünk, sőt még le is fényképeztek bennünket (megintcsak kiderült, hogy jó arcok vagyunk), ők továbbindultak, mi pedig hozzákezdtünk pótolni az út során elégetett kalóriákat. A dínom-dánom, majd fotózkodás befejeztével demokratikus szavazásra került sor, hogy merre folytassuk utunkat. Két lehetőség közül választhattunk: 1. egy rövidebb úton vissza a kocsihoz, vagy 2. egy kellemesen hosszú szlovákiai körrel megtoldva egy rövidebb úton vissza  a kocsihoz. Mivel túrázni és kalandozni mentünk, nem kérdés, hogy mire esett a választásunk, bár a havas-csúszkálásos terep rendesen leszívta az energiánkat, ez senkinek sem szegte kedvét.

 
 
 

Visszamentünk a szlovák útjelző karóhoz  és a sárga jelen megindultunk a tavak irányába. Sokáig lefelé mentünk, és el is gondolkoztam, hogy, ha ezt a szintet vissza kell a végén szereznünk, akkor nagy sz…-ban leszek. (nem kellett!). A terep sem volt éppen emberbaráti, olyan vaddisznóturkálásos, hepe-hupás, csúszkálós, bokaízület-nyújtogatós úton haladtunk. Az  élet jelenlétének nem sok minden adott hangot, leszámítva a mi csicsergésünket.  A kis Izra tavacska nem hagyott mély nyomokat bennünk, jelentéktelennek tűnt így hóval fedve, de a nagy Izra igazi meglepetés volt! A környékén sok-sok üdülőházacska van és a tó hatalmas! Nagyon klassz hely, igazi kis gyöngyszem, ahová a tervek szerint nyáron visszatérünk egy kis passzív pihenésre.

 
 
 
 
 
 
 
 
 

Pusztafalunak vettük az irányt és előrelátó túravezetőnk azt számolgatta (a km és idő függvényében), hogy szükség lesz-e a fej- és zseblámpák használatára. Felkészülve minden eshetőségre, elérhető helyre tettük a fényforrásokat. (Abban az esetben ha lassabban haladunk szükség lehet rájuk!)

Pusztafaluról nagyon jó kis út vezet át Füzérre, (legalábbis nekem nagyon tetszett) itt már erőteljesen elkezdett szürkülni az idő. Már egészen sötétben értük el azt a pontot, ahonnan a Füzéri vár gyönyörű panorámáját láthattuk volna…, ha nem lett volna köd és sötét. Lámpákra azonban nem volt szükségünk, hiszen a hó világított nekünk az úton. (Biztosította számunkra a fényt az éjszakában, egy-egy  túratárs sziporkázó gondolatán túl.)

 
 

Kellemesen elfáradva ültünk be az autókba és miután megcsodáltuk a füzéri karácsonyi világító díszeket (amik nagyon szépek voltak a Betlehemi Jászollal együtt), már csak a végállomáson szálltunk ki az autókból.

Ennél jobb évkezdetet nem is kívánhattunk volna magunknak!

 

Remélem, minden túrázónak hasonlóan szuperül indult a 2011-es év!!!

 

Az élménybeszámolómat Fekete Zoltán képei is színesítik!

Szabó Zsuzsa

 

 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

 
 
 
 
 

2011. február 05. Ajnácskő

 

Igen korán indultunk a számunkra eddig még ismeretlen környék felfedezésére. Elég sokan voltunk, mivel én néhány baci kellemes társaságát is élvezhettem. Nagyjából 3 órás út után pillantottuk meg Ajnácskő várát. Távolról nem tűnt monumentálisnak, de ahogy közelebb értünk a csúcshoz, egyre nagyobb lett. Ekkor már világossá vált számunkra, hogy miért is tetszett Huba vezér lányának, Hajnácskának annyira ez a vár.

A panoráma is fantasztikus volt minden irányban, a vékony hólepel alatt békésen pihent a felvidéki táj. Szemet gyönyörködtető látványt nyújtott a dimbes-dombos, tarka-barka környék. (Kissé irigyeltem a fiúk rövid haját, mivel az enyémet az időnként igencsak erősen fújó szél gyakran a képembe csapdosta.)

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

A meredekebb, csúszós sziklákon gatyaféken közlekedtünk, de ez belefért!

 

 

 

 

 

A következő vár meghódítása már több erőfeszítésünkbe került, mivel igen kaptatós úton jutottunk fel, persze volt lankásabb lehetőség is, de az kit érdekel…!

A fejek fölött látszó sziklára igyekeztünk. Látszik, hogy van azért szintkülönbség!

A csúcsról aztán csodás, verőfényes panoráma tárult elénk és lustán nyújtózkodott előttünk az ajnácskői medence, ami meglehetősen pazar látványt nyújtott! 

Próbáltunk itt egy csoportképet készíteni (Sanyi ujját oda is csípte az állvány és keletkezett egy szép nagy szilvája), de annyira fújt a szél, hogy nem kockáztattuk a fényképezőgép testi épségét.

 

Emberi lábnyom nélküli, bozótos hegytetőn folytattuk a hangulatos-napos-pletyós túrát és hamarosan egy nagyon szuper helyre érkeztünk. Sanyi utólag beazonosította a reggeli szlovák nénike vulkánját erre a helyre. (Reggel egy szlovák néni megállt a kocsi mögött, amikor épp a hátizsákokat pakoltuk és megkérdezte, hogy magyar ez a rendszám? Kiss Sanyi rögtön rávágta: „hát persze!” Aztán megkérdezte, hová indulunk és az mondta, hogy  van a közelben egy vulkán is, nézzük meg! Nem igazán tudtuk mire gondol, de utólag beazonosítottuk és persze..., ott is jártunk!)

A környéke tele volt óriási bazalttömbökkel, szinte szurdok jelleget kölcsönözve a tájnak. Nagyon klassz látványt nyújtott, szuper volt köztük sétálni! És ami nagyon különleges, hogy sok barlangot rejt a mélyük, ami vulkanikus hegynél elég ritka! Meg is találtunk 5-öt!

A csúcsra való visszamászásnak sem éppen a legkönnyebbik módját választottuk, mivel kissé veszélyes helyen kapaszkodtunk ki a „szurdokból”. Engem végül is Sanyi felhúzott, így szerencsésen feljutottam a sziklatetőre.

 
 
 
 
 

 
 
 
 

 

A nap utolsó elbűvölő várának a bevétele következett. Itt aztán volt kecske, öregasszony, és még telekháborítók is lettünk, de nem gyenge kaptató után aztán felértünk  a várba. Nagyon jó és emlékezetes számomra ez a hely, ahogy a lemenő nap különös hangulattal árasztotta el a sziklát! Csodás látvány volt! Itt aztán fölfaltuk a maradékainkat, kellett a visszaúthoz a kalória!

Úgy befejezésül egy kicsit még gerinctúráztunk is Kiss Sanyi kívánságára (de ez senkinek sem volt ellenére), aki szerint "nagyon szép volt a gerinc vonalvezetése". A lemenő nap fényében búcsút inthettünk egy mesebeli kastélynak, mely  Sőreg felé magasodott és persze nem jelzett úton vettük célba a kocsit. Mivel két pont között legrövidebb út az egyenes, hát egyenesen a cél felé indultunk, leginkább mindenen keresztül. De pontosan érkeztünk, ahogy ez már lenni szokott (ohne GPS!!!) és a várak látványától elbűvölve késő estére értünk haza.

 
 
 
 
 
 
 
 

Sanyi szerint ez a hely még visszavár bennünket (egyszóval bejött neki a környék), úgyhogy még fogunk arra járni!

Szabó Zsuzsa

 

 

Ugrás a beszámoló elejére                                                                                                                                                                     Ugrás a lap tetejére

 
 
 
 
 

 
 
 
 
 

2011. március 09. Nagymaros

 

 

Hazánk egyik csodálatos tájára látogattunk ezen a gyönyörű verőfényes napon. A túrát egy, a Visegrádi vár „unalmas” látványával kombinált Duna-parti sétával indítottuk, majd felkapaszkodtunk a szemközti, kedves kis nyaralókkal teli hegyre.

     

A Remete barlangok felé vettük az irányt amolyan ráérősen, élvezve a régen érzett, meleget adó napsütést. Hamarosan elértük az első kilátópontunkat, ami a mi régi térképünkön még nem is szerepelt. Gánti-kilátó névre hallgat, a hely szerelmese (Gánti Tibor) után elkeresztelve. Az emléktáblával ellátott sziklakilátóból csodás panoráma nyílik a szemközti hegyekre illetve a Duna-kanyarra.

 
 
 

Én is szívesen üldögélnék itt naphosszat (ahogy a névadó tette), lenne itt látnivaló bőségesen egész napra. Számomra megunhatatlan ez a látvány. Fájó szívvel hagytam ott ezt a helyet, de muszáj volt továbbindulnunk, mivel az óra az ketyeg.

Nem messze innen Sanyi érdekes lyukat pillantott meg egy fában, ami leginkább egy szívre emlékeztetett. Ez lett a „szerelemfánk”. 

 

 

A barlangokhoz vezető út során még több hasonló, szívet és szemet gyönyörködtető kilátónál álltunk meg és csodáltuk a fantasztikus „hegyvízi” kilátást.

 
 
 

 

 
 
Nem szívesen feledkeznék meg az utat szegélyező, érdekesebbnél érdekesebb alakú mohás fatörzsekről sem, melyek úgy látszott, hogy csak a mi kedvünkért nyújtóztak a tavaszi napsütésben ilyen békésen az avarban.

 

Az utolsó panorámahely után a túraút (kivételesen azon közlekedtünk) hirtelen ereszkedni kezdett és hamarosan egy völgyben találtuk magunkat majd egy emelkedő és egy jobbos kanyar után megpillantottuk a Remete-barlangokat. Lélegzetelállító hely!!! Itt aztán el lehet remetéskedni! Sok-sok barlang lent-fent, a csillogó Duna és a Pilis a Rám-szakadék bejárati völgyével (Ahogy a dalban is szól: „Fenn a Pilis, lenn a Duna, áldott magyar táj…”) Mesés hely, olyan nekünkvaló, pláne, hogy  hétköznap révén szerencsére egy teremtett lélekkel sem találkoztunk. Itt elidőztünk, napozgattunk jó darabig. Ettünk, ittunk, fotózgattunk.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Ezen a tájon már kinyíltak az első virágok, melyek megörvendeztették a borús, hideg keleti vidékhez szokott lelkünket.
Természetesen nem turistaúton folytattuk a túrát, hanem hegynek fel egy meredek sziklafalon másztunk felfelé. Nem volt veszélytelen vállalkozás, különösen Sanyinak, mivel ő ment elöl. Nekem már egyszerűbb volt az instrukciók alapján. Szerencsésen felértünk és ismét remek panoráma tárult elénk.

 
 
 

  

Kellemes tölgyerdőben gyalogoltunk tovább, majd az omlást megkerülve, nem kevés leleményesség árán érkeztünk a Nagymarosra visszavezető ösvényre. Ezután már laza volt az utunk és egy kis nagymarosi nézelődés után beszálltunk a kocsiba és hazaindultunk.

 

A tavaszi napsütéstől kellemesen feltöltődve kezdtük tervezni a következő túránkat, melynek célpontjául a Tornai-karszt csalogató vidékét tűztük ki. Erről is beszámolok következő írásomban.

 

Szabó Zsuzsa

 

 

Ugrás a beszámoló elejére                                                                                                                                                                     Ugrás a lap tetejére

 
 
 
 
 
 
 
 
Zsu